A francia V. Köztársaság alkotmánya napjainkban

Türke András István
(The Constitution of the 5th Republic in France) In Pp Politikai, Politikatudományi szaklap 2001/7, pp. 3-8, Budapest: Eötvös Loránd University. 2001.

A francia V. Köztársaság alkotmánya napjainkban

Jelen tanulmánynak nem célja a francia V. Köztársaság 1958. okt. 4-én elkészült alkotmányának részletes bemutatása, illetve az általa létrejött – a magyar szakirodalom által is kellőképpen ismertetett - új struktúra fölvázolása. Rövid a korábbi időszakot érintő – kitekintés után „napjaink” azaz a kilencvenes évek vége és a kétezres évek legelején életbe léptetett változásokat kísérelném meg fölvázolni, amiről gyakorlatilag még nem sok forrás áll az eziránt érdeklődők rendelkezésére.

Az alkotmány fontosabb módosításai az utóbbi 43 évben
Az alábbiakban a jobb áttekinthetőség kedvéért tételesen sorolom fel az alkotmánymódosításokat. Az alkotmányt első ízben 1960. jún. 4-én módosították (85.; 86. cikk). A módosítás a Francia Közösséget érintette. A Közösség ezentúl önálló államisággal rendelkező területek nemzetközi szerződéseire épülő társulás lett.
1962. nov. 6-i alkotmánymódosítástól (6, 7) kezdve a köztársasági elnököt közvetlen szavazással választja meg a nép.
1963 nov. 30-án megváltoztatták parlamenti ülésszakokat (28).
Az 1974 okt. 29-ei módosítás (61) kimondja, hogy 60-60 Nemzetgyűlési képviselő, vagy szenátor kezdeményezésére az alkotmánytanács eljárást indíthat valamely közösségi törvény alkotmányosságának felülvizsgálatára. (Ezt eddig csak a köztársasági elnök, a Nemzetgyűlés és a Szenátus elnökei, és a miniszterelnök tehette meg.)
Az 1976. év jún. 16-ai alkotmánymódosításban (7) a köztársasági elnök megválasztására vonatkozóan néhány kiegészítéssel látták el az alkotmányt.
Az 1990-es években az alkotmánymódosítások mértéke jelentős mértékben felgyorsult. 1993-ban és 1999-ben, egy évben két alkalommal is módosítanak. Az alábbiakban vázlatosan sorolom fel a főbb alkotmánymódosítások időpontját, a módosított, vagy az újonnan létrehozott cikkelyek számát és végül az ezekhez kapcsolódó néhány főbb célterületet, ezekkel azonban az alábbiakban részletesebben is foglalkozom:
• 1992. jún. 25.: 2 (államnyelv), 54, 74 (tengerentúli területekről), XV. Fejezet (Európai Közösségek és az Európai Unió, 88-1, 88-2, 88-3)
• 1993. júl. 27.: 65 (Legfelsőbb Igazságügyi Tanács „felosztása”), X. Fejezet (A kormánytagok büntetőjogi felelőssége, 68-1, 68-2)
• 1993. nov. 25.: 53-1 (menedékjog, emberi jogok)
• 1995. aug. 4.: 5, 11, 12, 26, 28 (ülésszakok), 48, 49, 51, 68-3, XVII. Fejezet (hatályon kívül)
• 1996. febr. 12.: 34 (tb), 39 (tb), 47-1 (tb)
• 1998. júl. 10.: XIII. Fejezet (Új-Kaledónia helyzete, 76, 77)
• 1999. jan. 25.: 88-2, 88-4 (Európai Unió)
• 1999. júl. 8.: 3 (nők választójogi egyenlősége), 4, 53-2 (nemzetközi bíráskodás)
• 2000. okt. 2: 6, (quinquennat)

A kilencvenes évek alkotmánymódosításai
Az alkotmány mai változatát szemügyre véve rögtön szemet szúr a következő betoldás a 2. cikk elején: „A Köztársaság nyelve a francia” Erre a módosításra 1992-ben került sor, az 1958-as alkotmányból „diplomatikus módon” kimaradt. Magyarázatképpen hozzáfűzhető, hogy manapság az átlagemberben az a kép él, hogy Franciaország nyelve a francia, ami végső soron igaz is, csakhogy a francia nyelv igencsak heterogén összetételű. A nyelvi problémával először igazán az 1789-es forradalom idején szembesültek, amikor is kiderült, hogy az akkori 25 milliós népességből 7 millió egyáltalán nem beszél „franciául”, számtalan dialektus (dialècte) és (a magyarra nem igazán lefordítható) patois (~tájnyelv) létezik, ami komolyan megnehezíti két francia között a kommunikációt. A nyelvi különbségek még a XX. század első felében is különösen kiütköztek az iskolákban és a hadseregben, holott addigra már számtalan diktatórikusnak nevezhető lépést tettek a probléma megoldására. Végül is nem csoda tehát, hogy a magát nemzetállamnak tekintő Francia Köztársaság még az Európai Chartát sem írta alá, hiszen ez 75 regionális nyelv használatának az elismerését jelentené. Az, hogy a nemzeti nyelv végül is 1992-ben bekerül az alkotmányba, az is csak Franciaország hajthatatlanságát bizonyítja e téren.
2000 szeptember 24-én népszavazás döntött a köztársasági elnöki tisztség 7 éves periódusának (ún. septennat) 5 évre való leszűkítéséről (quinquennat). (6.) Ezt egyesek szerint a Nemzetgyűlés 5 évenkénti választásával kéne összhangba hozni, így gyengíteni lehetne annak az esélyét, hogy az elnök és a miniszterelnök egymással szemben álló pártokból kerüljön ki. Ezzel viszont - véleményem szerint - még inkább egy politikai erő hatalmát biztosították a rendszeren belül.
A népszavazást csekély részvétel (30%) jellemezte, a szavazók 73%-a igennel voksolt. A változtatást a II/6-os cikkben a 2000. okt. 2-ai alkotmánymódosítás folyamán végezték el. (2000-964-es alkotmánytörvény)

Az alkotmány jelenlegi változata még pontosabban szabályozza az államfő megválasztásának körülményeit, további feladatokat és jogokat utalva ennek kapcsán az Alkotmánytanács jogkörébe. Ha például az akadályoztatás esete csak a választás első (vagy második) fordulója alatt lép életbe, vagy ha ekkor halálozik el a két legesélyesebb jelölt közül valamelyik, vagy mindkettő, akkor az Alkotmánytanácsnak az egész választási procedúrát meg kell ismételtetnie. (7)
Általánosságban elmondható, hogy a Parlamentre vonatkozó kiegészítések vagy változtatások igen határozottan a parlament szerepének csökkentése iránybába mutatnak. A változások a következők: Bekerül az alkotmány szövegébe a már a gyakorlatban alkalmazott rend a Szenátus megválasztására vonatkozólag. (közvetett szavazás – 24). Lényegesen megváltozik a parlamenti ülésszak szabályozása is. Az eddigi évenkénti két rendes ülésszak helyett csupán egyet rendel el az új szabály, és emellett az évi kb. 170 ülésnapot mindössze 120-ra limitálja. Az új ülésszak pedig október első munkanapjától június utolsó munkanapjáig tart, gyakorlatilag „papíron” mellőzik tehát a korábban nagyjából december végétől április elejéig közbeiktatott szünetet. Látható tehát, hogy míg az ülésszak végül is meghosszabbodott, addig az ülésnapok száma csökkent. Az antagonizmus feloldását valószínűleg a parlament megváltozott munkájában kell keresni. A plenáris ülések helyett talán a bizottsági munkára helyeződik a fő hangsúly. Mindamellett az ülésnapok csökkenése a parlament szerep-csökkenésének vagy pontosabban szerepváltozásának is indikátora. Ráadásul általában a fenti 120 ülésnapból is csak úgy 100-at szoktak igénybe venni. (Az 1999-2000-es idényben az ülésnapok száma 104 volt. )

Néhány kiegészítést eszközöltek továbbá a parlament törvényhozó tevékenységének pontosítására. (47-1). Például a parlament a tb-finanszírozásról (is) organikus törvényben meghatározott módon szavaz. A parlamenti munka hatékonyságának megnövelése lehetett a cél abban is, hogy ez esetben is alkotmányos szinten rögzítették, ha a Nemzetgyűlés 20 nap alatt nem tud határozni egy beterjesztésről, akkor az automatikusan a Szenátus elé kerül, aminek 15 nap elteltével szintén döntenie kell. Végül pedig, ha 50 napon belül nem születik döntés, a beterjesztés rendeleti úton léptethető életbe. (47-1) A fenti módosításra többek között azért is kerülhetett sor, mert a Sécurité Sociale (Társadalombiztosítási Pénztár) időközben az egyik legfontosabb állami intézmény lett, már csak azért is, mert szinte rekordmennyiségű deficitet termelt évről évre.
A VI. Fejezet, A Nemzetközi szerződések és egyezmények két új cikkel bővült. Az egyik az emberi jogok védelméről, illetve a menedékjog-adásról (53-1), míg a másik a Nemzetközi Büntetőbíróság (Cour pénale internationale) ítéleteinek elfogadásáról szól, utalva egy 1998. július 18-án kötött szerződés feltételeire (53-2).
Jelentősen átdolgozták a VIII. Fejezetet a bírói hatalomról. Időközben ugyanis lezajlott a legfelsőbb bírói testület reformja. A legfontosabb lépés az Legfelső Igazságügyi Tanács kettéosztása volt (65). Egészen pontosan arról van szó, hogy a Tanács két felállásban létezik. Az egyik felállás, aminek a hatásköre ítélőbírókra (magistrats du siège) terjed ki, az államfőn és az igazságügy-miniszteren kívül 5 ítélőbíró és egy államügyész, egy államtanácsos, továbbá 3 a parlamenten és az igazságszolgáltatáson kívüli, az államfő, a Nemzetgyűlés elnöke és a Szenátus elnöke által delegált tagból tevődik össze.. Ez a tanács tesz javaslatot a Semmisítőszék bíróinak, a fellebviteli bíróság elnökének (premier président) és a Legfelsőbb Bíróság (tribunal de grande instance) elnökének (président) kinevezésére, és a tagok beleegyezésével magának a tanácsnak a létszáma is bővíthető. Ez a szervezet szolgál az ítélőbírók fegyelmi tanácsául. Ülésein ezesetben a Semmisítőszék elnöke (premier président) elnököl.

A másik felállás hatóköre az „ügyészségi alkalmazottakra” (magistrats du parquet) terjed ki és a következő tagokból áll: Ennek is tagja az államfő és az igazságügy-miniszter, 5 ügyész, 1 ítélőbíró, 1 államtanácsos és még 3 fő, akiket ugyanúgy delegálnak, mint a fentebbi tanács esetében. Ez a tanács tesz javaslatot az ügyészség tagjainak kinevezésére, kivéve azokat az alkalmazottakat, akik esetében ez a Miniszterek Tanácsára tartozik, valamint véleményezi az ügyészség hatáskörébe tartozó fegyelmi szankciókat. Utóbbi esetben ülésein a Semmisítőszék főügyésze elnököl
A kissé bonyolultnak tűnő szabályozást összevetve a korábbi állapottal elmondható, hogy nagy lépést jelent az alkotmány demokratizálásának útján. Röviden megfogalmazva a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács gyakorlatilag függetlenné vált a végrehajtó hatalomtól, éles ellentétben a korábbi helyzettel, amikor is mind a kilenc tagját az államfő nevezte ki. Némi sokkal „egészségesebbnek” nevezhető kontroll, vagy pontosabban fogalmazva belelátás azért megmaradt a végrehajtó hatalom részéről, hiszen mind az államfő, mind az igazságügy-miniszter tagja lett a szervezet mindkét felállásának. Úgy tűnik az igazságszolgáltatás terén a franciák nem terveznek jelenleg további jelentős változtatásokat. (Napjainkban az állami adminisztráció reformjára helyezõdik a legfőbb hangsúlyt.)
A következő legfontosabb változás is az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik. A részben meglévő és részben új paragrafusokból egy teljesen új fejezetet (X.) hoztak létre, ami a kormány tagjainak büntetőjogi felelősségéről szól. Míg korábban mind az államfő, mind a kormány felett e téren a Felsőbíróság ítélkezett, addig az ezentúl csak az államfő felett ítélkezik, míg a kormány felett egy új testület a Köztársaság Bírósága (Cour de justice de la République) szolgáltat igazságot (68-1). A Köztársaság Bírósága 15 bíróból áll, 6-6 parlamenti képviselő a Képviselőházból és a Szenátusból, továbbá a Semmisítőszék 3 ítélőbírója alkotja, utóbbiak közül az egyik elnököl az üléseken. Bárki aki úgy véli, hogy sérelem érte a kormány egyik tagja részéről miközben az hivatalát gyakorolta, beadvánnyal fordulhat e testület felé.

A Közösségre vonatkozó XII. Fejezetet teljes egészében felváltja egy új – a korábbi betoldások miatt – XIII. Fejezet, ami Új-Kaledóniára vonatkozólag ún. „relatív átmeneti rendelkezéseket” (dispositions transitoires relatives) tartalmaz. A teljesen új 76. cikk deklarálja, hogy Új-Kaledóniában az 1998 május 5-én aláírt nouméai egyezmény rendelkezéseiről népszavazás döntött. A továbbiakban rögzítik az új-kaledóniaiak teljes szuverenitását, az állam hatókörének kiszélesítését az új-kaledóniai intézményekre (stb.).
A fentiekből természetszerűleg következik, hogy a közösségre vonatkozó további cikkeket (78-87) hatályon kívül helyezték.
Igen jelentős változás egy új, XV. Fejezet beemelése az alkotmányba, ami az Európai Közösségekről, illetve az Európai Unióról szól. A 88-2 cikk szól arról, hogy Franciaország alárendeli magát az Unió gazdasági és pénzügyi intézményeinek, az 1992. február 7-ei szerződés szerint, a reciprocitás védelme alatt. A francia alkotmány tehát az Uniót gyakorlatilag pusztán gazdasági tényezőként veszi számításba. Rendelkezik továbbá a személyek szabad áramlásáról, arról, hogy az Unió egyes Franciaországban élő polgárai részt vehetnek a helyhatósági választásokon, de nem lehetnek polgármesterek, sem azok helyettesei, továbbá nem vehetnek részt a szenátori választásokon. (88-3) Végül pedig a 88-4-es cikkely rendelkezik arról, hogy a kormány támogassa a parlament mindkét házát az Unióra vonatkozó jogszabályalkotó tevékenységben.
Összefoglalva tehát elmondható, hogy a 3 hatalmi ág egymáshoz való viszonyában Franciaország jelenleg hatályos alkotmánya a következőképpen fest a de Gaulle-i 1958-as alkotmányhoz képest: A végrehajtó hatalom alkotmányjogi szempontból gyakorlatilag változatlan maradt. Az igazságügyi reform véghezvitelével az igazságszolgáltatást függetlenítették és megerősítették, míg a törvényhozói hatalom jelentősége további csökkenést mutat. Fontos lépés továbbá, hogy az Európai Unió föderalizálódásának olyan fokára jutott el az 1990-es években, hogy a szupranacionális szerveknek való alárendelődést és a közös döntéshozatali struktúra egyes – még viszonylag kezdeti – elemeit a tagállami alkotmányoknak, így a franciának is rendeznie kellett.

Irodalom:

- Nyugat-Európa alkotmányai, szerk.: Kovács István, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1988,
- Kukorelli István: Alkotmánytan, Osiris, Bp. 2000,
- Dictionnaire Hachette 1994, főszerk.: M. Gatard, M. Lancina, B. Bondu, Hachette Livre 1993,
- J. Ardagh-C. Jones: A francia világ atlasza, Helikon, Bp. 1999,
- Bárdosi Vilmos: A francia nyelv lexikona, Corvina Bp. 1997, 100-114.old
- Türke András István: A francia alkotmányfejlődés, az V. Köztársaság alkotmánya /Tudományos ösztöndíj pályázat 2001 tavasz/
- http://www.elysee.fr (Az Élysée-palota weblapján elérhető az összes eddigi francia alkotmány teljes változata.)
- B.A.N. (Bulletin de l’Assamblé nationale) Statistiques 1999-2000 (internetes kiadvány, kiadja az A. n. titkársága)
- Fiche d’information d’outre mer francais (internetes kiadvány, kiadja a Service d’information du gouvernement http://www.premier-ministre.gouv.fr. )

Az eredeti változat lábjegyzeteit az itteni közlés nem tartalmazza. Ehhez ld. academia.edu-ra feltett változatot.